A rőt sorok között az ujjaim
örök rabszolgaságban táncolnak,
mert ott keresik a ritmust a tarkódtól 
a fejtetődig.

Így zsibbadok bele a
hajnalba a jobb karommal,
így suttogom bele a 
parkoló autó fényszórójától
megfestett pókhálós plafonomba,
hogy:
ez a szerelem az én bányám
és
ez a szuszogás az én kormom,
ahogy az atlasodtól
a tüdőm mélyére
szívom.

Így
köhöglek fel rozsdával édesen
a 
szám sós szegletébe,
mert
ez
a
végső
nyughelyed,
ez 
a fémízű
agglegény
mosoly.

Széthasadtam itt az orom alatt,
vigyétek a szívem;
olcsó,
a tüdőm éppen most omlik össze,
így lehelem ki,
vérgőzben,
itt van mindenem,
a májam, a vesém,
az üres gyomrom
és
a
felvidult,
édes 
epém.

Vesszetek a belekbe,
lássatok beléjük
szebb
jövőt,
szebbet,
mint
ami nekem jutott.

Lenyúzott bőrömbe fogom a pokol minden melegét,
hogy így emelkedjek a mennyek kapujáig,
csillogó hússal, vörösen ragyogva a fellegek között,
terítse be alattam a világot, minden mi belőlem még
a végén itt kiszakad;
vér, verejték, vizelet, szar és geci.

Az éveink porfelhőbe burkolt nyomában
a szavaink is hátramaradtak,
így zárultak össze az ajkaink,
mert már nem álhattuk,
hogy a panaszos szavak
nyomán a fogainkon
keserű porszemek csikorognak.

Ahogy az utolsó lélegzet is kiszakad belőlem,
kénytelen vagyok elismerni,
hogy itt nevettem a legjobbakat,
a lehetőségek tengerének
fura szerzetektől életre keltett,
Napot
alázó,
iszapfényes
alján.

És egy eltévedt rőtgerincű suta
gyűlölettel nézett rám,
ahogy
a hegytetőről a völgyre ontottam
egy óvatos lépekből fakadó,
csordákat elnyelő
lavinát.

Úgy indul, hogy az avar
a bokám magasságában megemeli
a hangját és
a levelek alatt felsírnak a férgek.

És nekilódulok,
ahogy
a dögszagú
hátszél
a 
tarkómtól
indulva
a
tenyerébe
zárja
a
koponyámat.

Csak
annyival vagyok
gyorsabb,
hogy
ne veszítsem
el
a
fejemet.

Kiengedem
a 
hangomat
magam
előtt,
hogy
elűzzön
mindenkit,
aki
fontos,
hogy
fussanak,
ahogy
a
lábuk bírja.

És a kőbe vésett nevednek vetem a hátamat,
mert belőled csak ennyi maradt,
a hideg a gerincem mentén,
a szemem sarkában egy árva művirág.

Az éjszakai égbolt álla
alá szorult a hajnal.
Az a szerencsétlen Uroborosz
egy kocsma vécéjében
a glory hole egyik oldalán
magába fulladt.

Tudom, hogy szembeszélben is nagy az arcom,
de, amikor felrobban a város,
legalább lesz megvetett ágya a repeszeknek.

És ahol vér fakad ott öröm is,
mert elértél hozzám,
itt a küszöbön.

- Gyere haza hozzám! -
húzod a nyakamat,
és 
dobod a lábaim alá
az utcákat,
- ...mert már rég elnyeltelek.

A kocsonyás vízbe
mártom a kezemet
és
felcsillan a mocsár szeme.

Ennek az éjszakának
már nincs többé
szüksége
a
dalomra,

Halkan suttog
az utolsó szentjánosbogár:
ez nem koporsó,
hanem hajó, hajó...

Az Árpád téren a szélborzolta
kék hajszálak között talán
elfelejtetted, hogy
hogyan is kell hazajutni,
(vagy, hogy még mindig
dolgozol, te fasz)
vagy el is fogadtad,
hogy ott haltál meg,
a piros közben
itten, hogy írod,
de ottan (is) nyelben-nyomban,
szembefényben, kaparó torokkal,
hanyagul, szerelemben,
vagy nem,
de az biztos,
hogy a kormányra dőlve,
beletörődve,
igazán,
két tettetett
Whateva'
között,
azon nyomban.

Egy idő után
félretolta
a huzat
hideg ujjait
a
tarkómba szuszogott
testmeleg.

Bújj elő baszd meg, mert itt veszünk
mind
a
ketten,
és
tudom,
hogy fáradt
vagy,
tudom,
mert
én
is.

Talán
itt
az
ideje
a
halálnak,
de...

de
nincs energiám
hozzá.

És talán
majd
énekelek
minden
eltáncolt
narancssárga
lehetőségről
az
Árpád
tértől hazáig,
mert
a
Város
elragad
a
kihúzott
macskaszemedtől
és
a
hülyére
festett
hajadtól,
mert
a
Város
csak
rákezd,
hogy:
táttá-tárárárá-ttá...

Mély levegő
-
énekeltem
húsról
és
fakéregről
-
de
nem 
vagyok 
itt
-
talán
lassan
csorgok
lefelé,
mint,
akit
egy
álmos
hajnalon
az
ablakra
fújtak.

Támaszkodj meg nyugodtan
a 
vállamon,
de
nem ígérem,
hogy
a
mondandóm
végén,
majd
nem
akarsz
velem
együtt
beledögleni
ebbe.

Fújd ki magad
és
nézd
a
férgeket!

Nem éri
meg
tovább
menni,
nem...

mindegy
már
úgyis rágnak.

Mert minden bánatom
egy
aranyba
vont,
édes
gyantacsík
a
szám
szegletében.

És,
ahogy
beletörődtem
a
bukásba,
a fejsze
csókja
mellett,

Felhasadt a kérgem,
de
a
neved
már
nem
véste
oda
senki,


Hiába martam le az égből a hajnal első
fényét,
te
mégsem jöttél haza.

Kikaparom a szemem sarkából a csipát, felsóhajtok és a lapokat eonok sodorják, nem értem miért simogat minden mítoszépítéssel töltött perc, és tépik a hajam az évekkel elsodort csonthalmaz fésűujjai, és itt ez a hülye humorral pofánbaszott óra, alatta minden hanyag módon terelt másodperc, amit nem simogattak, és a nyakamban loholnak a napok, mert irigylik ezt a hurkot, amit nekem ajándékoztak a hónapok, és hetekbe telik, amíg összehazudozom, hogy mit is gondoljanak rólam az elkövetkezendő, nélkülem szürke, fekete kacajokat nem ismerő évszázadok.

Nincs itt már kit kimenteni,
nem jut élelem,
nem jut víz,
nem fakad élet,
csak keserűség,
ha valaha
is
szerettél 
itt
élni,
térden
állva
könyörgök,
hagyj mindent
elpusztulni...

Fogd be a füleidet,
és ha
kell
ropogjon
a
küszködéstől
minden fog,
nem maradt
itt
egy
atyának
sem egy
igaz szava...

A honvágy hazudik!

Ne gyere haza!
Ne gyere haza!
Ne gyere haza!

Tudom,
hogy
neked
sem könnyű,
amikor
kényelmes
az
ágy,
de 
lángolnak az
álmaid
felett
a
gerendák.

Otthonosabbnak
tűnik
a
hideg
föld,
mert
ez
az
otthon
már
csak
füst
és
parázs.

Ez
a
torokkaparó
bánat
és
harag
kiolt
és
felemel.

Szabad leszel,
mert
ez
már nem
a tiéd:
ez
az
otthonnak
csúfolt máglya.

Leülök
a
lábaidhoz
és
nézem,
ahogy
nélküled
elhal
minden
örökségünk
érdemtelenül
kárba
szított,
haszontalan,
hideg
lángja.

Ifjonti
hév
nélkül
mindketten
tudjuk,
hogy
rövid
életű
ez
a
jövőnek
csúfolt,
nemzeti
lobogó
táplálta
halotti
máglya.

Csak azért nézek magamba,
hogy könnyebb legyen eldöntenem,
hogy a végén mi fog megölni.

Az biztos, hogy nem te,
és abban is biztos vagyok,
hogy nem ti,
vagy ők.

Én nem
hinném,
hogy
én...

Ó,
hogy
Ő.

Hiába rántott
a mélybe
a barna,
és
temetett
el
a
fekete.

Hiába futott
át az
ujjaim
között
a legragyogóbb
arany.

Egy lángoló város fényében
minden
hamuszürke
emlékem haja vörös.

A panelfák
árnyékában
az én léptem
a legszabadabb,
dacol
mindennel
mi
magas,
s
a
magasban 
e
kései
órán
is
fényes.


Szökell tócsáról
tócsára,
mire
a
betonlapok 
között
egy
szabad
ember
városlepetten
csak
utcaszinten
képes.

Fütyülhetek utánuk,
fütyülnek rám,
az én lejtmenetem olcsó,
semmi be se került
a
szán.

Kitárom a karjaimat,
mert
hiába is tagadnám
az
én kutyáimnak
nem jutott,
sem
tiszta
parancs,
sem 
tisztességes
hám.

Mert az én igazságom 
olyan rakoncátlan
szánhúzó kutyák hada,
amelyek nyakában
sosem volt kötél,
csak
egy
lapockák közé
suttogott,
regékbe illő 
irány
a rogyott 
hegygerincen
át.

...

és
a felborult
szán
mellett
az én tavaszom
a fagyhatár
alatt,
egy kutyakölyök
négy
vörös
kis
tappanccsal,
akit
már
nem
hajt senki.

Ott
már nem
vagyok én,
sem 
ti,
csak 
egy 
vérben
gyarapodó
szabad
alom.