Szeretek az éjszaka közepén végezni a munkahelyemen. Még jobban szeretem, ha az egyetlen buszjárat még messze van, vagy már elment. Szeretem, ha nincs olyan kolléga, aki kocsival haza tud vinni és fel is ajánlja azt. Nem szoktam kérni, de ha felajánlják elfogadom, mert elég időpocsékoló magyarázkodásokba és sértődésszagú értetlen pillanatokba ragadni. De vannak olyan édesen magányos éjszakák, amikor minden összejön. Az egyre megbízhatatlanabb mobilom néha ellenkezik azzal szemben, hogy a fülhallgatómon keresztül zenét szolgáltasson ezekhez a kényelmes negyven perces sétákhoz. A szürke és lelakott külvárosnak megvan a maga sajátosnak nevezhető bája az éjszakai lámpák fényében. Érdekes módon a járdák csak annyi megvilágítást kapnak, hogy éppen lásd merre mész. Nagyobb esőzések után pedig jobban járnál, ha csónakba szállnál. Sötétebb ruházatban az ember szinte feloldódhat az éjszakában, még a legfehérebb kerítés mellett is. Ilyenkor úgy érezheted egyedül vagy ebben a városban. És valljuk be ez ténylegesen igaz. Ahogy sok más emberre is. Több ezer szentjánosbogár egy beton- és téglaerdőben, melyek túl makacsak ahhoz, hogy fényt köszörüljenek ki. Szeretem a lépteimet a zene üteméhez igazítani, így mindig változik, hogy mikor érek az albérletemhez. Néha elképzelem, hogyan festhetek mások szemében. Olykor csak totyogok, mint egy éppen járni tanuló kisgyerek, máskor meg úgy egyensúlyozok a kocogás határán, mintha az a gyerek lassan rájönne, hogy kergeti az öregedés. Nagyjából féltávnál az utamat keresztezi egy vasúti átkelőhely. Gyakran előfordul, hogy találkozok egy-egy tehervonattal, vagy egy csaknem teljesen üres szellemvonattal. Ha kicsit koncentrálok látom magamat minden kivilágított ablak mögött, ahogy visszanézek. Minden egyes tekintettel egyre haloványabb leszek a sínek mellett várakozva. De mindig van egy pillanat, amikor megérkezik a széllökés a szerelvény mögött, és visszafúj minden egyes létmásolatot a testembe. Innentől már szinte érzem az orromban új otthonom egyre ismerősebb illatát. Beletelt egy kis időbe míg a gyűlölet megtűréssé, majd pár hónapot követően hirtelen - mintha mindig is az lett volna a helyes - elfogadássá szelídült. A szeretettől még messze sétálok valahol kint a kellemesen hűvös sötétségben, de lassan odaérek.
És lesz egy éjszaka, amikor valaki ugyanúgy útra kell, mint én. Talán találkozunk is hazafelé menet. Ellentmondunk a dal ütemének, és megtorpanunk. Bizalmatlanul kivesszük a fülhallgatóinkat...

...és ott lesz két szentjánosbogár.