Ez az istennő, kinek lábai előtt áldozatot mutatok,
tiszta gondolatokért, lelki nyugalmamért társadalmi kapcsolatot,
alsó ajkamba mart édes harag, kivéreztetett rémálmaimból
csak az álmom, mi marad
mert, 
ez a negyven négyzetméter, lélegzettől-lélegzetig cella,
s otthon.
Így száguldok végig ezen a vörös vonalon,
pániktól az első mély lélegzetig, 
csendes naplementékbe üvöltve egy lángoló a horizonton.

„Enyém az alkonyat.˝ -  ezt ordítottam az égboltra,
harminckét évemért az ezt követő harminckettőt 
temetném a porba.
Én vagyok az alkonyat, 
itt ragadok a nappal és az éjszaka peremén,
kihunyó haragom és lassan felragyogó örömöm
agyarain újra.
Húst kívánok, vadakat és a hajszát.
Remélem lesz merszük a szemembe vicsorogni,
mielőtt együtt bukunk ebből az életből a túlra.