Ó, Poszeidón, az én asszonyom a sós tenger,
szemem sarkától a mosolyom szegletéig.
Térdig merülök ott, hol kedve véget ér,
Lám, egy kontinensnyi szeszély.
S az iszapba ragadva belőlem ezer év alatt embert farag.
Mert csak egy holt férfi tiszteleg ott,
hol láttam, hogy nélkülem egy makacs hajó
zátonyokkal dacolva merre halad.

E nő több, mint orrdísz, és
meghalad
mindent, mi áldás,
Keble dobbanása cáfol ezernyi szóra,
túlnőtt mindenen, s ez tán átok vagy harag.
Kivetem hálómat,
Az ólomsúlyokkal és józan eszemmel
egy feledésnyi mélységgel túlra.
Nem szerettem senkit e földön,
S nem szeretek ebben
a mélységben bizonyosan senkit
sem újra.

Így engedek szabadjára
minden mélyben búvó tüneményt
és szörnyet;
torkom szakadtából.
Végtelen partoktól
a Tejútig.

Itt lettél szabad tőlem,
itt váltam el tőled,
Véres torkolatoktól,
egy vérvörös csíkkal megtoldott
mosolyban feloldott debreceni hajnalig.