Ha útmutatást kérnél hártyás szárnyaid alá, ha
titkokat a kitinpáncélod mögé,
emlékezz hányszor mentem el a fád alatt,
hányszor énekeltem közéd
és a panelek közé,
ez a lábdobogás, ritmusra vert vakolat
mind az enyém.
Ez a város hallgat,
vár, hogy zengjek,
csendre intem magam,
mert most nem rajtam van a sor, hogy hangos legyek.