Felnézek a térdedre,
ahogy lelógatom a lábamat.
Mert sosem voltál egyedül ezen a párkányon,
ahogy a parkolóba kísérem
a tovapergő szárnyakat.

Karolj hát a hónom alá,
hogy milyen alátekinteni
erre a városra
a kék és piros után.

Felperzselni mindent a küszöbön túl,
az ágyon keresztül,
a párkányig.

És véraláfutásos körmökkel kaparva,
mindent, amit feláldoztam,
vérhabos szájjal,
a mennyboltot
ízekké szaggatva visszafoglalni újra.