Léptem oly súlytalan, hogy talpam nyomába nem szökken sár,
megemelem hangom, hogy helyébe csend tóduljon, s talán,
felvértezve szélcsenddel egy orkán...

Megemelem a hangom,
és egy pult szélén lomhán;
A haboknak vetem a hátam.

Mert a küszöbödön átlépve,
aligha érezhetem embernek önmagam.

Így emelt a félelmemen túl egy talán,
Így szaladtam át egy élettel teli határon,
s éveimet elkapkodva lomhán.
Alsó ajkamba kapaszkodó szemfog
húsba marva a szellemen túl,
egy határozott lélegzetvétel mellett,
Hol bátorító szó helyett, egy
horizontot szakító végkép kellett.

Megértem, mert így töröl el a haladás...
Talpam nyomán talán nem marad más
csak hamu,
S egy emelkedett pillanatba szőtt szitokszó,
Nem akartam senkin sem keresztül magam bántani,
mégis így volt jó.