A bolondok földjén felém kerekedett egy förgeteg,
jégszilánkos csókok között is magamhoz öleltem,
mintha csak a vérem volna.
Mert ennyit kínált csak.
Nem is alkudtam többre.
Véresre vert ajkakkal, elégedetten,
ennyivel dőltem a porördögökkel hátra.

A Nagyerdőalja ennyivel takar csak be,
s cserébe
minden betonrepedést úgy fogadok,
mintha csak a sajátom volna.
Így túr a hajamba az apafiság útján
az észak-nyugati szél.

Minden kihagyott szívverés mögött,
visszhangok nélküli léptekkel
egy üres ösvényen
a város hazavezet.

Debrecen szeret,
Debrecen büntet,
Debrecen él.

És egy szombat hajnalon
egyetlen barátom,
ó, csak ez az észak-nyugati szél.

Mert az ablakom mögött,
elhal a szavam,
Zenén túl nem tör szó,
s a csendbe nem üvölt bánat.

Felkínálom életem,
s Debrecen ítél,
Debrecen a párkányomra ereszkedik,
Debrecen választ.

...és markolja a napfelkeltét az én,
...és él,
mert haloványan holnapra is társaságot ígér
ez az egyre csendesebb
 észak-nyugati szél.