Összefűzöm ujjaimat a horizonton,
és az ásó nyele mentén bukik a Nap.
Szerettelek volna megelőzni,
de beleragadtam a hamvakba,
így nem tudtalak.

 Leülök a legalsó lépcsőfokra,
és félredobom az ásót.

Mert több barátot
józan évekkel mérve,
falnak támasztott homlokkal,
már nem temethetek el.

Minden élettel teli lélegzetvételem
ebben az életben a haragom.

S a horizontodon innen,
lenyugodhatnék,
de amíg nem ölelsz kebledre,
biz, én habzó szájjal
ezt a békés koporsót,
sárba tiport élet nélkül
nem akarom.