Kikaparom a szemem sarkából a csipát, felsóhajtok és a lapokat eonok sodorják, nem értem miért simogat minden mítoszépítéssel töltött perc, és tépik a hajam az évekkel elsodort csonthalmaz fésűujjai, és itt ez a hülye humorral pofánbaszott óra, alatta minden hanyag módon terelt másodperc, amit nem simogattak, és a nyakamban loholnak a napok, mert irigylik ezt a hurkot, amit nekem ajándékoztak a hónapok, és hetekbe telik, amíg összehazudozom, hogy mit is gondoljanak rólam az elkövetkezendő, nélkülem szürke, fekete kacajokat nem ismerő évszázadok.