Elnyújtott lassú kanyar, rozsdától eleven...
Zöld szöcske csúszik vissza a panorámától
mocskos üvegen, s landol összefirkált
kis hajó jegyemen, mi ott ingázik a peremen,
itt előttem, míg feszülten figyelem, szorítom a burgonyaszirmokat, míg a pikáns íz fűszerezi
nyelvem sebét.

Nikotin íze lovagol minden szöcske szavamon,
Lépéseim zöreje még most is visszhangzik
a húgyszagú avaron,
Füstbe burkolt alak köszönt a régi padomon,
A dohány menta illatát átengedem magamon,
Ködbe burkolt alakok integetnek, a kényelmetlen
ágyakról némán, míg egy utolsót szív cigarettájából,
régi dalokat fedezek fel az elém fújt, emlékkel mérgezett kottán...

A gyermeki torony lábai alatt ropogtak Bábel sóhajai
minden eltiport színes kockán,
Hannibál legkíváncsibb elefántjának jutott a leghosszabb
kérdőjel ormány,
Mérhetik-e gyerekeknek a tavaszi esőt arany csodálat árán?
Már tudjuk, az egész nem több, mint megkeseredett felnőtt ármány.

S ím leperegtek a gondolatok, kiürült a chipses zacskó,
A zöld szöcskét messzire vitte az az összefirkált papírhajó.
Kiegyenesedett kanyar, sebes, élettől eleven,
nikotín ízzel játszok összeforrt nyelvemen,
visszanéz a panoráma emlékekkel díszített, lustán pislogó szememen.