Óperenciás óriások húsán is átrágom magam,
ha kell, az üveghegyre szilánkesőben
robogok majd fel, 
ott élek majd minden mesében, mint 
a Vad, kire félve nézett fel minden
elkorcsosult farkas és izzó szemű
éji vad,
Én leszek a dörgő hangú narrátor,
Isten a lapokon, pont az életeket
jelentő mondatok végén,
Vigyorgó koldus a zordon királyi birtok
lovaskocsival sárba taszított szélén.

S ott lesz majd a történet vége,
sírján könyvjelző fejfa, tetejét
borítja a tintaavar.
Szelesebb, lappergető éjszakákon
lehet szárnyra kap egy halk szóbeszéd,
hogy a csapongó szörnyeteg még élni akar.