Eleget koptattam már a bakancsaim talpát. Hiába tört be a száruk, hiába nem borítják már eleven sebek a lábaimat, mégis kibírhatatlanul kényelmetlenné váltak. Ledobom magam a domboldalba a harmatos fűbe, és lassan nekiállok kifűzni őket. Közben a völgyben vonuló nyájat nézem, ahogy békésen csordogál egy öreg juhász és a kutyái előtt. Nincs sietség, nincs zűrzavar. Csak a nyugalom van.
Ez az én szerencsém, mindegyik görcsre szorult. Nem igazán akarnak elengedni, de menniük kell. A málhám hegyének mélyéről előbányászom a késemet, és nekiállok levá... Hej, de rohadt életlen ez. A végsőkig kitartanak. Makacs rohadékok, de végül csak megadják az anyagukat. Verejtékkoronával a fejemen rúgom le őket egy kisebb csatakiáltással megtoldva. A hangomra a juhász is felfigyel, és felém int. Visszabiccentek, ami utólag elég láthatatlannak tűnhet ebből a távolságból, de a szándék a fontos.
Á, de kellemes a fű érintése a talpamnak. Ezt már hamarabb meg kellett volna tennem. A lábbeliket a kezeimbe fogom és egy frissen szabadult ember lendületével nekilódulok a domboldalon. Élvezem, ahogy a tavaszi levegő az arcomba mar. Mar? Hajjaj, gyors, nagyon gyors! Lassíts, lassíts! A további életem megvár, már ha nem töröm ki a nyakamat. Földet hányva nagyjából sikerül élhető sebességig lassítani az örömömet, de az utolsó pillanatban egy az üdvözletemre siető kőben sikerül orra esnem. Egy agyvérzéses kolibri gyönyörű kecsességével repülök egészen a juhász csizmájának orráig.
- Kívánok bátyám! - mormogom fűcsomókat köpködve.
- Szép napunk van, nem de? - nyújtja felém az egyik kérges kezét, miközben a másikkal az arcomat nyálazó kutyáit próbálja távoltartani.
- Menekül valami elől, vagy siet valami felé? - szögezi nekem kendőzetlen szikársággal a kérdést.
- Menekültem eleget, sietni meg nem fogok, mert csak ez lesz belőle. - vigyorgok felé földfoltos fogsorral.

Feltűnik, hogy a bakancsaimat méricskéli, amiket érthetetlen módon, bár kissé talán lenyűgözően még mindig a kezeimben tartok.
- Mit kér értük? - szívogatja a fogait.
- Honnan tudja, hogy meg akarok szabadulni tőlük? - vakargatom az egyik kutya fülének a tövét.
- Láttam már másokat is kibújni belőlük. - somolyogja.
- Mégis hányan járnak ebbe a domboldalba? - húzom fel a szemöldökömet és megpaskolom a másik eb homlokát.

Pár pillanatig így állunk egymással szemben, némán.

- Nem akarok én senkinek rosszat. - bököm ki végül.
- Ilyen ocsmányságot fel nem vennék, a feleségemnek lenne virágcserép gyanánt.
- Ja, azt lehet. - és a két fekete förmedvényt a kezeibe nyomom.
- Lehet egy kérdésem? - méricskéli a bakancsokat. - Mi van a dombon túl?

Még egyszer végignézek a dombháton és letörlöm a homlokomról a verejtéket.
- Őszintén? Már én sem igazán értem. De a faszomat belé!