Két korsó szélén átfutó tünemény gyöngysor,
illékony pillanat, habok között, vesztésre ítélve
a csapolás kezdetétől.
Két korty között, félkacsintás, félmosoly...
Felespoharakból mért szégyen.
Egyedül érkeztem, egy féllel távozok.
Egy egésszel érkezett egy féllel fekszik.

Szégyellheti magát; kinek keser tekintetétől
a nyelvem hegye édes.
Szégyen rá, hogy a párás korsó mögül nem látja, hogy tekinteted keser.
Szégyen ránk;
mert csak így ismerjük meg egymást.
A józanság kartávján kívül,
alkarral eltörölt mosoly nyomán,
elharapott alsó ajakkal,
tornacipővel körültáncolt
alig megfogható félszavakkal.

Így lesz friss lélegzetem a szégyen,
kifújásod a büszkeség,
mit félszegen csak egymás felé engedtünk az
egy szebb világban, ajkaink között bújva csak vereség.

Dionüszosz gúnyosan felénk emeli borral teli poharát,
s csak bólint.
Szégyen rá, szégyen rátok, s szégyen a világra;
hogy az a pillanat ily szabados árnyékok között maradt józanul magára.