...az égnek emelem a tornacipőm talpát,
hogy a világ szájába lépjek.
Kupakfejű századosok, fitymafékkel
hátrakötött váll-lapokkal,
nem álmodtak még ekkora ellenállással,
egy hüvelykujjal eltörölt véres mosolycsepp mentén,
térdkalácsba csapott öröm útján.

Mert a józan eszem így tör utat;
az irodasoron.
Talán értelmet forgat a szél,
ám mégis.
Így szalad a szellő a sorok között,
hát így basszátok meg égnek emelt karokkal magatokat ti is.

És ott állt mögöttem egy család,
ott állt egy ígéret.

Ott terjeszkedett mögöttem egy ködfátyol.
 Azt hitted, hogy elrejti majd a kék,
hogy takarja majd a piros,

Hátat fordít nekem minden üvöltésbe morzsolt szó.
Vállat rándítok mindenre, mire
valaha azt ígérték, hogy
ha mögé állok, majd bizonyosan úgy lesz jó.

Így omlik mögöttünk szép lassan össze  egy rendszer.
Hittük, hogy értelmet nyerünk, s talán majd
egyszer...
És, amit hátra hagytunk  család, egyszer csak...
egyszer...