És
éltem
közepén
is
a
legjobb
ötletem
csak
egy,
a temető
peremén
az
államig
hanyagul
állig
felrúgott,
lábfejnyi
rozsdás
avar...

...

Peregve
az
erek
mentén.
Talán
tényleg
csak
erről
szól...

...

Idehúzom
ezt
a
széket,
felnézek
rád
és
elhiszem,
hogy
megrázlak,
s
ha
bővelkednél
gyümölcsben
mind
az
enyém
lenne...

...De...

rég kiszárított
a
nyár,
és
én
már
rég
nem
hiszek
benne,
hogy
megérem
a
telet.

Üres
a lombod,
üres
a
koronám,
de
minden
az enyém
a csontváz
ágak
árnyai
alatt.

Kényelmes
itt,
de
nem otthonos.
Mert
állig
húzom,
ami jól esik,
de fejtetőig
takarnak.

Rám
rúgják
az
avart.

Tudom,
hogy
nem
akarnak
itt
látni,
ezért
háttal
temetnek.

Enyém
volt
ez
a
márvány
égbolt.

De senki
sem mondta,
hogy
ha
lehunyom
a
szememet,
magammal
vihetem.