Szívemet mardossák a hollók
Hajszálaimat mészárolják az ollók...
lefele.
Tevéled babám én nem mék elfele,
Amott véremet cicád lefenyele...
a Cirmos.
mit világnak fájdalma emígyen ontott
Cirokseprűd nyéle a mellkasomba rontott.

Az életem oly keserű,
mint a nádtető,
az a tóparthoz hűtlen, többrétegű.
Fájdalomtól kérődzök, akár a magyar szürkemarha,
ki egész nap a gyászos humusszal táplált,
létbe fáradt, ződ füvet marja,
mint szívemet a fájdalom.
Hogy szenvedéssel teli utolsó soraimra nincs rím,
az puszta rágalom.

Ne érts meg!
Olyan vagyok akár a fekete rózsa.
Génmanipulált? - kérdéd.
Ki érzi evolúciós zsákutcájának végét.
Beteg az elmém, mert szerelmetes vagyon...
cickom-cickom, de nagyon.

Rusnya vagyok, akár a hanyag matyó hímzés,
mit félholt nyugdíjas erőszakolt meg majd ki
kezei közül...
Vérző vaginával nézek ki férfi létemre a
repetitív értetlenkedés zászlaja mögül.

Én vagyok a maga a magány,
gúnyosan gány magasztos lány
a Hortobágy sóverte legelőjén az üszők között
Gémeskutra akasztva, a szomorú bábu
a tehenek itatója fölött.

Mezté puli vagyok, számkivetett,
ki a disznótor óta véres húst nem evett.
csak egy keveset, de azé' me' az is csak odaesett.
Csupasz bőrömet zakatolja meg erőszakosan a depresszív napsugár,
Lőj agyon pásztor gazdám! Értem már nem kár!
Nem! Várj! Ez csak céltalan teátralitás!
Mely néha olyan, mint a fehér szoba közepire szarós dadaizmus...

De mégis szenvedélyesen szenvedek, mert az előbbire nincs rím,
Inkább vergődök tovább, mert mardos ez a pubertáskori megérthetetlen kín.