Kerülök egyet, visszadobom magam a világra.
Itt, ahol a fejfámat ástam a padló repedéseibe.
Mert a sírom nem hagyja, hogy
búcsúzzak, s bölcsőm lágy szövetévé
rohad ez a szálkás koporsó.
Érzi a szél hirtelen haragom,
s halk morgásomat messzire
sodorja a horizonton túlra,
hogy sose érjem utol,
hogy ne fussak utána,
hogy ne öleljem magamhoz újra.

Újra járni tanulok,
               kerülve régi dacos lábnyomaimat,
                                     átlépve minden feneketlen tócsát.
                                                              Így tanulok élni az egyenes helyett faltól-falig.

H
 e                                 l,                              s nyelvemet uralva megered minden szavam
  g                               e                               amit mondanom kell, majd gáttá dermed
   y                             f                                 ez a nyálkás kígyó, ha jön egy pillanat,
    t                                                               hogy éhesen, meggondolatlanul, mohón
     e                         l                                   ne nyelje el.
      t                       ő
       ő                    b
        k                  k
         r                e
          ő             y
           l            g
                       l
            l         ö
             e,     V

Addig tartok magamtól,
Míg utol nem érem,
egy földi léten keresztül, fekete felhőket megülve, körbe.
Hogyha majd az árnyékába állok
Kezemet büszkén tehessem a vállára,
S mögöttem útra csábító viharokat vezetve essek össze.