Hiába rántott
a mélybe
a barna,
és
temetett
el
a
fekete.

Hiába futott
át az
ujjaim
között
a legragyogóbb
arany.

Egy lángoló város fényében
minden
hamuszürke
emlékem haja vörös.

A panelfák
árnyékában
az én léptem
a legszabadabb,
dacol
mindennel
mi
magas,
s
a
magasban 
e
kései
órán
is
fényes.


Szökell tócsáról
tócsára,
mire
a
betonlapok 
között
egy
szabad
ember
városlepetten
csak
utcaszinten
képes.

Fütyülhetek utánuk,
fütyülnek rám,
az én lejtmenetem olcsó,
semmi be se került
a
szán.

Kitárom a karjaimat,
mert
hiába is tagadnám
az
én kutyáimnak
nem jutott,
sem
tiszta
parancs,
sem 
tisztességes
hám.

Mert az én igazságom 
olyan rakoncátlan
szánhúzó kutyák hada,
amelyek nyakában
sosem volt kötél,
csak
egy
lapockák közé
suttogott,
regékbe illő 
irány
a rogyott 
hegygerincen
át.

...

és
a felborult
szán
mellett
az én tavaszom
a fagyhatár
alatt,
egy kutyakölyök
négy
vörös
kis
tappanccsal,
akit
már
nem
hajt senki.

Ott
már nem
vagyok én,
sem 
ti,
csak 
egy 
vérben
gyarapodó
szabad
alom.

A
mélybe
fogtok
rántani,
ha
csak
hátranézek
és
előre
megyek.

Szóval,
köszönöm
srácok,
de
én
itt leülök
és 
lógatom
a
lábamat.

Remélem.
hogy
te
is
meggondolod
magadat,
és
örülhetünk
egymásnak,
hogy
még
mind
a
ketten
láthatunk
elbizonytalanodott
hátakat.

Hiába mocskolt
be
egy élet,
hiába
izzadtál
bele,
hogy tiszta
légy,
mégis
ragadt
rád
a
szenvedés,
a
bú,
és
a kosz.


Az én otthonom
a zivatar
és
bármi 
is 
bánt
az
nem jut
túl
az 
esőfüggönyöm
küszöbén.

Végignéztem,
ahogy
a
szürkemarhákat
végighajtja
a horizonton
a
lángtenger
ostora. 

Méregfogaim
között,
kiakasztott
állkapoccsal
elnyeltem
mindent,
ami szép
lehetett
volna,
mindent,
ami
jövő,
mindent,
ami ingatag.


Kedvetlenül
lehúztam
a méregfogaim
hegyéről 
villás nyelvemmel
a
homokot,
ahogy
a 
Hortobágyot
elnyelte
a
sivatag.

Ennek az öreg fának
vetem
a hátamat,
ez
az
én
büntetésem,
hogy
végignézem,
hogy
mind
elvonultok
idejében
s
ideje előtt.

Itt
ülök
a gyökerek 
között
a 
fűtengerben,
s
szétvetett 
lábaim
alatt
hullámokat
vernek
évszázadok
és
eonok.

Mert megértem a kihajózásra,
de a Nagy Kanyarban,
a Fényes Udvar fényei
hazahívnak;
ellépek 
s 
mögöttem
zakatol
minden,
amit
odaadnék,
hogy
végre
nélkülük
rémálmok
nélkül,
békében
aludjak.

Magához
húz
egy félszeg
mosoly,
egy
korsó
ígérete,
a
város
minden
utcájának
hátszele
egy
viharos
napon.

Ti;
a városomban
az
árnyékot vető
tömbök,
amíg
világít
valahol
ott
fent
egy
szoba,
addig
elbúcsúzni
könnyelműen
tőletek
én,
biz,
NEM
akarok.

És
éltem
közepén
is
a
legjobb
ötletem
csak
egy,
a temető
peremén
az
államig
hanyagul
állig
felrúgott,
lábfejnyi
rozsdás
avar...

...

Peregve
az
erek
mentén.
Talán
tényleg
csak
erről
szól...

...

Idehúzom
ezt
a
széket,
felnézek
rád
és
elhiszem,
hogy
megrázlak,
s
ha
bővelkednél
gyümölcsben
mind
az
enyém
lenne...

...De...

rég kiszárított
a
nyár,
és
én
már
rég
nem
hiszek
benne,
hogy
megérem
a
telet.

Üres
a lombod,
üres
a
koronám,
de
minden
az enyém
a csontváz
ágak
árnyai
alatt.

Kényelmes
itt,
de
nem otthonos.
Mert
állig
húzom,
ami jól esik,
de fejtetőig
takarnak.

Rám
rúgják
az
avart.

Tudom,
hogy
nem
akarnak
itt
látni,
ezért
háttal
temetnek.

Enyém
volt
ez
a
márvány
égbolt.

De senki
sem mondta,
hogy
ha
lehunyom
a
szememet,
magammal
vihetem.

Mert be akartalak takarni,
de nem volt mivel,
így
megéleztem
a fogaimat

és

 a fogaim köré ragadtam mindent,

mert

megörültem neked
bőrömszakadtából.

Ellep minden örömöm
pedig
a bánatom
sírjának
alján,
bokáig
vízben
is
hat láb
magas vagyok.

Magam köré fonom 
a 
férgeket
és
vígan táncolok,
mert elvésték
a nevemet
és 
pár évtizeddel
a
családfa gyökere
alatt
odébb ballagok.

Mert
ezzel
a 
rozsdás
szögesdróttal
vert 
szívemmel
nyugodtan
dőlök
a zuhanyrózsa
alá,
tudván,
hogy
a 
konyhapulton
az
összes
pengém
életlen.

És
a
hajamba
kúszik
az ősz,
de
a 
rozsda
a
lefolyóban
marad.

Nem tudok,
nem nevetni
azon,
hogy
akkor
kezdtelek
volna
el szeretni,
amikor
elhagytad
magad.

Követtem
a morzsákat
és
mégis
minden elveszett,
amikor hazaértem.

Rozsdás a torkom,
amit véresre
ordítottam,

Ott vagy a nyelvem
hegyén
és
a torkom
szakadtában,

Hazajöttem
és a pusztítás
közepén
a
vihar szemének
árnyéka takart...

Fellélegezhettem,
mert csend fogadott,
de
visszalöktek
a fergetegbe,
mert
nem
volt
otthonom.

Mert itt
roskadozik
a mellkasomban
ez 
a kibaszott
odvas fa,
de
nem számít,
mert hazahúz
ez
a 
Nagyerdő,
ez a
hanyagul
bevetett ágy,
ez 
az
otthon,
ahol
a
megdermedt serpenyőben
is
megül
a
tükörtojásokon
a 
por...

Mert beszólt a szemüvegkeretemre
de
nekem 
nem volt anyagi keretem már
vagy féléve egy cserére
de
minden délelőtt előttem szalad
fura hajjal,
és egy skyrimes 
(lejjebb majd megemlítem, hogy:
elder scrolls, te pózer geek fasz - note to self)
táska
függőcuccizével...

gyorsabb
lehetnék,
de,
hé,
ott
van
fura 
hajjal
és
egy
táskás
skyrim
(elder scrolls pózer geek fasz - note to self
mondtam)
cucc
izével...

nézem 
a rozsdás
bringáját
a
Csapón
végig
és
elmorgomom
az orrom
alatt,
hogy

...azzannyát

Magamra húzom a takarómat
és
befekszek a (j)üszkös asztalom alá,
elképzelem, hogy
felettem
két főre
terítenek
és,
hogy
senki sem hagy ki
egy falatot sem a lakbér miatt...

A bal léptem alatt,
eső utáni
fényes
szemekkel
felnyávogott egy macskakő,
a sarkamba karmolt,
én
visszaléptem volna,
de a tarkómba
kapaszkodva
érdes nyelvével
összekócolta
a hajamat
és
elnyávogta,
hogy:
ahhoz már túl késő.

És én hősi halált
követve
mégis
menekülök
a
Valhallából,

Mert szakadár valkűr
vezet,
vörösen izzik
a haja,
mint egy
hajnal közeli
lázálom.

Pedig
fogadni
mernék rá,
hogy nem
estem szerelembe,
csak megint
egy kicsit
részeg...

De az a lány
mégsem ősz,
tálcán
hozza
a 
nyarat
és nem fordul
szürkébe.

És
én
fogadni
mernék rá,
hogy nem takar be
a sör,
csak 
megint
egy kicsit
szerelmes...

Nem értem a kérdést
és
a
választ a
kapu felé közeledve,
ha megszakadok 
se
tudom.

Ezért táncolok
koponyákon és bordakosarakon
-
mintha jobb dolgom se lenne;
izzadt tarkóval egy debreceni járdaszegélyen,
egy álmos szerdai hajnalon.

Menetelünk
a 
vég felé,
s soraink előtt
lépteivel
szikrákat ver az Ördög.

Menetelünk
ütemesen,
s lépteink
alatt
parázs lobban.

A főváros szószékei alatt
ott a puskapor,
felénk tornyosul
és ingatag.

Elfelejtették
a szentek,
hogy mi hordtuk oda,
és minden hordó robban.

A sarkunk szikrát ver,
biz bánatunkban
örömmel telve
így mutatta az Ördög.

Suttogunk a sorok között,
és néma haragunk
szószékeket dönt,

Szikrákat ver minden sarok,
mert az Ördög
minden hamis istent
nemzeti színekbe 
szaggatva,
tárt karokkal
lángjainkkal köszönt.

Szeretem ezt az országot,
mert itthon
minden reggel egy lerúgott
takaró az életöröm,
és minden éjszaka egy torkig rángatott
takaró a halálvágy.

A templomoszlopnak vetettem a hátamat,
de amikor lenéztem a mellkasomra
a szívem már nem volt ott...

Még egyszer felnéztem a vörös hajára
és szerettem volna valamit érezni...

de a szívem már rég nem volt ott...

Elfutott vele egy fekete,
vagy barna,
talán szőke hajnal...

Beleszerettem volna egy hajnalba,
de a szívem már...

Talán megbocsátunk, hogy nem süllyedünk tovább,
talán elnézzük, hogy a felszín felé fordul a szemünk fehérje,
és itt édes az oszlás szaga,
mert itt rohadunk bele,
hogy nem vagytok jobbak,
hogy nem néztek ránk,
hogy néztek tovább
a múltba,
s
vérbe fullad a horizont,
és mi nem hajózunk tovább...

mert...

Olyan trónra éheztek,
amit
nem lehet megmenteni,
üres,
mert elfeledték,
tovább léptek rajta,
mert
húz minket
a mélybe
....

Mert 
szeretnétek,
de az emlékezetre 
nem érdemes...

Azért süllyedt,
mert
a
szeretetünkre
nem
érdemes.

Kacaghatnak otthonomban a patkányok,
mert a macskakövek ebben a sötét városban
molotov-egereket neveltek.

S lángol egy utca,
lángol egy tömb,
felizzik egy város.

Kacaghatnak az otthonomban a patkányok,
velük nevetek...

Ahogy felszakadnak a macskakövek
és az égnek emelkedik egy város.

Repül az otthonom, vörösen izzik,
felperzselem a patkányok fészkét,
otthon nélkül kacagva 
robbanok a lángok közé...

Eltűnik a tűzben minden,
amit elvehetnének.

Sikolt minden patkány.

És a város hamvaival
a torkomban,
rekedten,
fekete fogakkal,
felkacagok...

...én is.

Örömmel képzelem el,
ahogy mások alatt
felizzik a világ.

Mert itt az ágy végében
ülve,
mezítláb,
magamnak
én is
a Pokol vagyok.