Késő este a város mocskával
a bőrömön beléptem a zuhanyrózsa
alá
és a tövisrengeteg simogatása 
után a tükör előtt állva,
nyers húsban csillogva,
némán hallgattam,
ahogy a mocsoktól 
fulladozó lefolyó
elnyeli a lelkemet...

...

És mire letöröltem
a
párát a tükörről
már
el is tűntem...

Erre,
itt,
rám,
tudva tudom,
hogy nincs szükséged.

És a menetszélbe,
magam mögé köpve
remélem 
már nem leszel ott.

Mert, ami
zöldesen csillogva
repül
az íven
túl
azt bizony,
ha
még
ugyanitt
tartok,
magamnak szánom.

Ebbe
a
hevenyészett
őrtoronyba
már
rég
bele kellett
volna
dőlnöm...

Ebbe
már rég,

ebbe...

Rég nem
figyeltem
magamra...

és magamba...

rég...

bele kellett volna

omlanom...

oh, de rég...

itt,
ebbe,
mert, itt,
már,
rég,
nem figyel,
nem lakik senki...

csak egy sóhaj,
figyel,
mit rég leheltek
a
tornyon túlra...

S lecsapódva
az ablakra írtak,
hogy
ide ne lépjenek
be...

Ide ne
lépjenek be
újra...

Bokáig merülve,
kavicsos szandálban,
az életbe
unva,
vigyorra húzom a hózentrógert,
mert hazafutott a legjobb barátom
a kedvenc ásómmal,
amivel a saját síromat ástam.

És mégis örvénylik,
hív a futóhomok,
elnyeli minden játékom,
örömöm ott figyel az alján.

De értem jönnek,
a végjátéknak itt a vége,
leporolom magam,
mert mégiscsak annál
a kis köcsögnél van az ásóm...

...holnap...

Keletről fúj,
nyugatra dől.

Mélyen hiszek benne,
hogy mi felőlük menedék,
az itthon hat láb alatt koporsófedél.

A  ledőlő fal felveri a port a lábam mellett,
az ég felé kiáltok:
tis but a scratch!

Széttárom mi karjaimból maradt
a szűkre szabott ablakkeret mellett.

Nem több ez,
mint sziszegő
a szélre fekvő,
édesen simogató,
nyugat-ízű vérpermet.

Próbáltam ennél jobban beléd szeretni szép hazám,
de dögöljek belém,
széttártam a jövőmet és,
bizony a horizonton tovább, szerettem volna,
de nem ment...

Ne énekelj harmincnégy évet a frusztrációmba,
mert én rég belefulladtam,
kékbe festettem az arcom,
s díszmagyarba...

Mert otthonom a szék,
és befűti ez a lengés,
Ellököm  magam,
mert...

mert, reccs, mert leng,
mert reccs,
mert leng
és...

Mert Debrecenben első szerelmem
a szám szegletébe alvadt csók,
az állig szakadt alsó ajak,
s minden, ami az íny rozsdájától
a vérben úszó szem alá szaladt,
egy villanó szemfog,
húsba szaladó öröm,
a hamvas válladba maró bók.

A holdfény alatt a hínár alá temettem
mindent, amiről
azt szeretted volna hinni,
hogy biz, oly szörnyű,
A menyasszonyi fátyol tövébe szaladt
sáros tenyér,
A nyálunktól az árokba
szaladt laza jegygyűrű.

Szeretném elhinni,
hogy,
ahogy ellengek az ajkuk alatt,
a lábam íve mosolyt csal az arcukra.

A hurokban nem a fulladástól
kék az ajkam,
hanem, mert végre értem
a poént,
és hála az égnek,
a torkomon akad.

S leírom az ívet,
ím a felborult széktől
a meglebbentett függönyig.

Leírtam, amit egy élettel lehetett,
végtelen örömöm
eddig a gégégig
akadt
 hurok.

Felnézek a térdedre,
ahogy lelógatom a lábamat.
Mert sosem voltál egyedül ezen a párkányon,
ahogy a parkolóba kísérem
a tovapergő szárnyakat.

Karolj hát a hónom alá,
hogy milyen alátekinteni
erre a városra
a kék és piros után.

Felperzselni mindent a küszöbön túl,
az ágyon keresztül,
a párkányig.

És véraláfutásos körmökkel kaparva,
mindent, amit feláldoztam,
vérhabos szájjal,
a mennyboltot
ízekké szaggatva visszafoglalni újra.

Mert a bőröm szénfekete
és a tekintete mentén reped.

Visszatartom, mert nem illik,
de itt bizony felszakad,
ahol
a tenyere vágyaimban végigsimít.

Minden, ami fedetlen
a kezére tapad,
megnyúz,
mert szerintem,
így illik.

A harmadfokú jelenlét
édesen zsíros bűze.

Így szerettem bele
egy boszorkányba,
ami a máglyánkon
találta 
otthon magát...

Összefűzöm ujjaimat a horizonton,
és az ásó nyele mentén bukik a Nap.
Szerettelek volna megelőzni,
de beleragadtam a hamvakba,
így nem tudtalak.

 Leülök a legalsó lépcsőfokra,
és félredobom az ásót.

Mert több barátot
józan évekkel mérve,
falnak támasztott homlokkal,
már nem temethetek el.

Minden élettel teli lélegzetvételem
ebben az életben a haragom.

S a horizontodon innen,
lenyugodhatnék,
de amíg nem ölelsz kebledre,
biz, én habzó szájjal
ezt a békés koporsót,
sárba tiport élet nélkül
nem akarom.

Nem lehetek kegyes magamhoz,
mert minden lélegzetvételemnél
leszakad egy óra, 
lepereg egy réteg festék,
mert itt hervad minden önutálatban
túlöntözött virág.

S nem bújhatok el a sárgába fulladt
levelek mögött,
mert hiába szorított magához a plafon,
egy makacs penészfolt,
azt suttogta
a falon, hogy:

Itt, ahol a patyolat fehér
cipőfűző a lepergett levelek
barna tengerébe ér,
talán én is elhiszem, hogy
ez az őszi sárban fürdő, kiöregedő angyalok városa.

Bőszen a templomnak vetem a hátam,
de a torony mégsem borul.
Harang nem zuhan alá,
nincs dugó az Árpád téren.

Ezüst hold korhol:
nem olyan szar harmincnégy év ez.
A vörös tornacipőmön végigtekintve,
visszaszívom a véres taknyot
és kisimítom az infarktusba reszkető horizontot:
talán igazad van.

a fenyvesben én vagyok a darázsfészek és a két farkas, mely alatta szalad; az örökzöld öröm és sosem múló harag, a felvert avar vagyok száguldó mancsuk alatt, a nyugtából felvert raj, a levert kéreg, a megtört tó felszíne, az elvonyított csend ezernyi darabja, egy légbe köpött spóra, a száraz bőrű őztetem, és a szarvas burokban fulladozó borja, egy mag, majd csíra, a palánta, amit valahogy elkevertek a hegygerincen túlra, az új erdő, az árnyék jogos ura, a törzzsel felfogott kőomlás gyantasebes hőse, a hangya a hódvár falán, a lassan bomló, kielégült lazac, a vándormadár, a megvadult folyam, a sziklákon emlékül álló lyukas csónak, a vadász felhúzott íja, a medve, a szakadó íjhúr velőtrázó hangja, izom, fog, karmok és irha, elhaló sikoly, amit az északi szél átfúj a hegygerincen túlra, s felzendül a darázsfészek, és fut a két farkas a fenyvesben, s minden ami én vagyok, az örömön és a haragon túl, újra

Nem hiszem, hogy ez a gines feles
ezen az asztalon ugyanolyan
nyomot hagy, mint egy éve.

Ebbe a korsóba nem jutott hab,
s nem kapaszkodik az üveg
peremébe fehér bánat.

A nyelvem hegyén ez a
keser öröm immár, könnyekre nem várat.
Csak azért emelem poharam,
hogy minél hamarabb lecsaphassam.

Mert itt sose látta senki,
hogy bánatom fojtottam,
vagy bánatom folytattam.

Ez volt menedékem,
egy olcsó szálló.
Zárás előtt egy utolsó
korsóba, talán félórával,
félmosollyal
bizony belehaltam.

Elhitették veletek,
amit ajkainkra tapasztatok
az haszontalan zaj.

Felülök,
itt
Berettyóújfalu
egy ágyának szélén.

Mert itt,
mi homlokom
velejébe, mint fájdalom mar,

Sose okozott
bosszúságot,
Az igazat megvallva, akkor
se tudna, ha akar.

Mutasd hát, milyen tágra feszített szemekkel
mély álomban, egy békés másvilágot a táncoló falakra hányni!
Teli torokkal az utcalámpák fényébe üvölteni,
hogy én minden ébren töltött órával,
oldalra fordulva,
bizony
suttogva megpróbáltam.

És ebbe a az oldalra üvöltött
sóhajba halt bele
a szemem fénye,
szakadt ránk az égbolt,
tornyosult felénk
a csend,
és szaladt ki a lábunk alól minden.

A padkán táncolva
egy
jelentéktelen hajnalon
sosem hittük volna,
hogy ellopja a szívünket
egy 
Debrecen nevű
naplementéig széttárt lábú
nemesasszony;
egy templomba költözött,
panelsárga fogú kurva.

Torkomszakadta a rozsdás sínpártól nekifutva,
sáros tornacipőben, hátszélben nekiiramodva
a szomszéd városig ér.
Ezzel járulok hozzá,
hogy talán
egyszer,
valahol,
a 
horizonton túl
a hajnal hasad.

S a rozsdás sínpáron innen,
tisztára kopott tornacipőben,
egy napfelkeltét hozó szembeszélben,
minden mi torkomból szakadt,
egy félrevasalt gallér,
és egy kócos,
egyre deresebb fejtető
között
egy borostába zárt
félmosolyba ragad.

Mert az Alföld nagy,
a zivatarfellegek a távolban a mennyekig nyúlnak.
S bárcsak mondhattam volna ezeknek a víg ifjaknak,
hogy egy ággal feljebb;
a nyakukban lévő hurokban,
szüleik sarka a földig ér.

 De minden reményüket
felperzselte
ez a kérhetetlenül
felragyogó Nap.

És a távolban tornyosuló
zivatarfellegeket sohasem
hozta közelebb a nyugati szél.

Ha útmutatást kérnél hártyás szárnyaid alá, ha
titkokat a kitinpáncélod mögé,
emlékezz hányszor mentem el a fád alatt,
hányszor énekeltem közéd
és a panelek közé,
ez a lábdobogás, ritmusra vert vakolat
mind az enyém.
Ez a város hallgat,
vár, hogy zengjek,
csendre intem magam,
mert most nem rajtam van a sor, hogy hangos legyek.

A pokol felé egy félig ürített korsó,
csak egy félig fizetett jegy.
Elhagyott bánatom fényében
ez itt csak egy félember.
S félbehagyom ezt az utat,
mert a purgatórium is félszegen,
boldogan dúdol;
itt ez a fasz, de csak félig.

Mihez kezdjünk azzal, ami csak félig rossz?
- bosszankodnak a démonok.
Elragadhatnánk bármikor,
ó,
de ez a kibaszott pöcs,
úgy tűnik; mégis magát szereti.

Mert a csempéhez támasztott homlok,
és a lapockák között csorgó hideg víz vért
nem ereszt.
Félig életuntan,
félmunkával,
csak félig jutott ez.
Bősz
életörömmel egy életlen
pengeélen.

És így borul egy templomtorony az Árpád téren,
mert páros lábbal ugrok, s fejem fordul;
fejhallgatóból punk és rock 'n' roll.
Talán hinnéd, talán nem,
hogy odavesztünk egy szombat estén,
de talán mégsem,
legalábbis nem egészen.

Klostermann felügyelete
alatt, így szaladtak szét a szürke ludak,
s egy szürkébe fordult színét
vesztett állomány.
Talán mentsük meg ártatlan lelkünket,
mert a Kápolnásitól egy 
virradat a bűnös Táncsics.
Talán hallgathatnék erre a három évtizedre,
ám elbizonytalanodva mégis...

Vállamat súrolva mégse vigasztal egy lépcsőház,
mert mérgesen morogva enged haza egy zár.
Egy lerúgott cipő, egy akasztó mellé dobott kabát.
Bármennyire is haragszik rám
a Nagyerdőalja hazavár.

A bolondok földjén felém kerekedett egy förgeteg,
jégszilánkos csókok között is magamhoz öleltem,
mintha csak a vérem volna.
Mert ennyit kínált csak.
Nem is alkudtam többre.
Véresre vert ajkakkal, elégedetten,
ennyivel dőltem a porördögökkel hátra.

A Nagyerdőalja ennyivel takar csak be,
s cserébe
minden betonrepedést úgy fogadok,
mintha csak a sajátom volna.
Így túr a hajamba az apafiság útján
az észak-nyugati szél.

Minden kihagyott szívverés mögött,
visszhangok nélküli léptekkel
egy üres ösvényen
a város hazavezet.

Debrecen szeret,
Debrecen büntet,
Debrecen él.

És egy szombat hajnalon
egyetlen barátom,
ó, csak ez az észak-nyugati szél.

Mert az ablakom mögött,
elhal a szavam,
Zenén túl nem tör szó,
s a csendbe nem üvölt bánat.

Felkínálom életem,
s Debrecen ítél,
Debrecen a párkányomra ereszkedik,
Debrecen választ.

...és markolja a napfelkeltét az én,
...és él,
mert haloványan holnapra is társaságot ígér
ez az egyre csendesebb
 észak-nyugati szél.

Léptem oly súlytalan, hogy talpam nyomába nem szökken sár,
megemelem hangom, hogy helyébe csend tóduljon, s talán,
felvértezve szélcsenddel egy orkán...

Megemelem a hangom,
és egy pult szélén lomhán;
A haboknak vetem a hátam.

Mert a küszöbödön átlépve,
aligha érezhetem embernek önmagam.

Így emelt a félelmemen túl egy talán,
Így szaladtam át egy élettel teli határon,
s éveimet elkapkodva lomhán.
Alsó ajkamba kapaszkodó szemfog
húsba marva a szellemen túl,
egy határozott lélegzetvétel mellett,
Hol bátorító szó helyett, egy
horizontot szakító végkép kellett.

Megértem, mert így töröl el a haladás...
Talpam nyomán talán nem marad más
csak hamu,
S egy emelkedett pillanatba szőtt szitokszó,
Nem akartam senkin sem keresztül magam bántani,
mégis így volt jó.