Fejjel rohanok ennek a mellkasnak nevezett üreges falnak,
A bőr vakolat alatt hallom, ahogy a bányászok járatokra marnak.
Magamba omlok. Minden kanyargó folyosót megtölt a törmelék,
az emberforgács halma alatt eltűnik egy mélyreásó nemzedék.
Elnyújtott lassú kanyar, rozsdától eleven...
Zöld szöcske csúszik vissza a panorámától
mocskos üvegen, s landol összefirkált
kis hajó jegyemen, mi ott ingázik a peremen,
itt előttem, míg feszülten figyelem, szorítom a burgonyaszirmokat, míg a pikáns íz fűszerezi
nyelvem sebét.
Nikotin íze lovagol minden szöcske szavamon,
Lépéseim zöreje még most is visszhangzik
a húgyszagú avaron,
Füstbe burkolt alak köszönt a régi padomon,
A dohány menta illatát átengedem magamon,
Ködbe burkolt alakok integetnek, a kényelmetlen
ágyakról némán, míg egy utolsót szív cigarettájából,
régi dalokat fedezek fel az elém fújt, emlékkel mérgezett kottán...
A gyermeki torony lábai alatt ropogtak Bábel sóhajai
minden eltiport színes kockán,
Hannibál legkíváncsibb elefántjának jutott a leghosszabb
kérdőjel ormány,
Mérhetik-e gyerekeknek a tavaszi esőt arany csodálat árán?
Már tudjuk, az egész nem több, mint megkeseredett felnőtt ármány.
S ím leperegtek a gondolatok, kiürült a chipses zacskó,
A zöld szöcskét messzire vitte az az összefirkált papírhajó.
Kiegyenesedett kanyar, sebes, élettől eleven,
nikotín ízzel játszok összeforrt nyelvemen,
visszanéz a panoráma emlékekkel díszített, lustán pislogó szememen.
Szobahőmérsékleten olvad a jég,
hígul az alkohol, szennyeződik a víz.
Párafátyol takarja e nászt...
...hé, hé, hé!
A poharamra maszturbálsz?
Szívemet mardossák a hollók
Hajszálaimat mészárolják az ollók...
lefele.
Tevéled babám én nem mék elfele,
Amott véremet cicád lefenyele...
a Cirmos.
mit világnak fájdalma emígyen ontott
Cirokseprűd nyéle a mellkasomba rontott.
Az életem oly keserű,
mint a nádtető,
az a tóparthoz hűtlen, többrétegű.
Fájdalomtól kérődzök, akár a magyar szürkemarha,
ki egész nap a gyászos humusszal táplált,
létbe fáradt, ződ füvet marja,
mint szívemet a fájdalom.
Hogy szenvedéssel teli utolsó soraimra nincs rím,
az puszta rágalom.
Ne érts meg!
Olyan vagyok akár a fekete rózsa.
Génmanipulált? - kérdéd.
Ki érzi evolúciós zsákutcájának végét.
Beteg az elmém, mert szerelmetes vagyon...
cickom-cickom, de nagyon.
Rusnya vagyok, akár a hanyag matyó hímzés,
mit félholt nyugdíjas erőszakolt meg majd ki
kezei közül...
Vérző vaginával nézek ki férfi létemre a
repetitív értetlenkedés zászlaja mögül.
Én vagyok a maga a magány,
gúnyosan gány magasztos lány
a Hortobágy sóverte legelőjén az üszők között
Gémeskutra akasztva, a szomorú bábu
a tehenek itatója fölött.
Mezté puli vagyok, számkivetett,
ki a disznótor óta véres húst nem evett.
csak egy keveset, de azé' me' az is csak odaesett.
Csupasz bőrömet zakatolja meg erőszakosan a depresszív napsugár,
Lőj agyon pásztor gazdám! Értem már nem kár!
Nem! Várj! Ez csak céltalan teátralitás!
Mely néha olyan, mint a fehér szoba közepire szarós dadaizmus...
De mégis szenvedélyesen szenvedek, mert az előbbire nincs rím,
Inkább vergődök tovább, mert mardos ez a pubertáskori megérthetetlen kín.
Fellázadt a horizont pereme, lábszáramon
már marakodik apró, pici hangyák, hatalmas
felbőszített serege, eltűnik a bőr, elmállik a hús,
hófehér csontom felragyog, akár a hajnal,
hangyasavval mondhat tósztot az elit,
lábatlankodásaim felett, ha akar.
Térdkalácsomból egy istenes adagot markolok,
marok, térdre hogyan is rogyhatnék,
ha ezen a szép reggelen már belőle falatozok?
Emelem lapockám kanalát - Éljen a királynő, éljen a boly!
Ez koronázási ceremónia, nem halotti tor.
Az Öreg Hölggyel ütközik Földanya,
Én vagyok a metropoliszokat leromboló optimizmus epicentruma,
Superman szentimentális városán nem segíthet a kriptoni szeizmika.
Amíg város áll, mi több, mint egy Boston,
én újra és újra ugrásra készülök ezen a poszton.
A próféta leszakított állkapcsában szelem a hullámokat.
A sós széltől szárított hús nyelve kényelmetlenül feszeng
eme árbócon, összetákolt lélekvesztőmön, egy lyukas fog
puha idegpárnáján kényelmesen ülök, megnyugtat a tudat, hogy magam ellen nem zendülök
fel soha. Mert kapitányi fertájam alatt reszket rozsdától marva, az idő prófétájának lelőtt albatroszi vasfoga.
Nedves papíron gyökeret ver a tinta,
A szárba szökkent csemete a szobát
levelekbe borítja,
akad mi üresen aláhull, van mi búcsúzik,
majd a helyén marad, azon a vékony ágon,
van amelyik köszönetet mond, hogy itt lehet még
ezen a hanyagságból rajzolt világon.
A szívem a legkényelmetlenebb pad, én mégis rajta fekszem.
Néha-néha hűvös éjszakákon eszméletem vesztem,
a betonra zuhanok, magamhoz térvén elsétálhatnék,
de eme kényelmetlen pad nélkül már nem önmagam lennék;
ez a megsárgult metszőfogú, görbe hátú öreg patkány.
Aki egy zöld parklabirintus közepén megtalálta a sajtot,
univerzumának magját, egy kényelmetlen padot,
melynek kemény deszkája testén megannyi nyomot hagyott.
S minden hajnalban kényelmetlenségében elkényelmesedve,
talán fintorgásnak álcázott mosollyal csodálja a felkelő napot.
Szikrabolhák és botsáskák,
Egymás mellett vajon meddig bírják?
A miniatűr háborúkat, óriás kazánokban vívják,
A dicsőséget a kihűlt kitinhamvakba írják.
Néha elsuttognak majd egy mesét a rovarok háborújáról...
...ideadná a sót?
Szigonyokkal szememben, s
partra vetett bálna szívemmel,
Keser élet, Ahab kapitány!
Fedélzetedre lépek.
Szólni engedélyt nem kérek,
A partvonalat nem érdekli
holmi dacos, mocsokba túrt horgony,
Akarata felülemelkedik hullámvölgyön,
hegyen s cápauszonyokkal koronázott ormon.
Ahab kapitány! Ennek a bálnának felségvizemen otthont adok,
remélem úgy hozza a tenger, hogy egy szép napon majd a gyomrában lakok,
A szigonyokat kihúzom, még ha vérbe is borul mindkét szemem vagy megvakulok,
Falábú bohóc, nem akarja látni, hol a tenger partvonalam szikláiba mar, mert a
habok között ember, de a bálna felett, azon a monoliton isten vagyok!
Felhergelt torokkal, egy letűnt kor romjának ormán,
hol eddig kardjukba dőlve,
csak az elkeseredettek üdvözültek,
torkodnak szegezett pengével állok:
Apokalipszis, üdvözöllek!
Utolértek a fények, árnyékaim élnek,
Kúsznak a földön, másznak a falon.
Mit árnyékaim zavartan látni vélnek,
Nem többek, mint árnyékai megannyi fénynek.
Egy szál kötélidegen egyensúlyozok.
Mi szél hozott e kötélre idegen?
kérdezhetnéd fejedet vakarva, én
megpróbálnék válaszolni szemeimet
tériszonnyal takarva:
Mi nekem végeláthatatlan feladat,
az másnak csak egy húr a gitáron, mit
ha úgy hozza a kotta dühödten szaggathat.
Mérlegnek születtem egy eleven porondra,
otthonomként gondolok erre az eszét vesztett cirkuszra,
mérlegnek születtem egy széteső porondra.
A közönség közé csapódva még mosolyogva emlékszek
vissza arra lehiggadt, gitártépő bolondra.
Ne parázz, itt vagyok!
Igaz e korai órán, a hidegben majd megfagyok.
De megígértem nem?
Jól van, most már elengedhetnéd a kezem!
Akkor ugrasz vagy mi?
A legjobb barátod vagyok, nem egy névtelen senkiházi.
Ez az, tiszta alattunk a terep,
Megvárom, hogy kihűljön a hullád utána megyek,
ha nem veszed zokon.
Miért is vennéd, igaz?
A barátnődnek talán én leszek az egyetlen vigasz.
Ne legyél morcos,
A beton nem poros,
letakarítottam.
Ha már véget vetsz az életednek adjuk meg a módját.
De most magunk között, anno te ölted meg az öreg vadőr hódját?
Á, itt megy alattunk az az elkényeztetett dagi gyerek!
Persze, persze én is szerettelek,
de most akkor ugrasz vagy meglökjelek?
Mindjárt elmegy a dagi gyerek...
...inkább felálltam és nekidőltem annak az oszlopnak, amivel már vagy félórája szemeztem. És közben szólt a Thrice, bambultam a sínekre, majdnem elaludtam...jó volt.
Elúszik az életem, whiskeyn suhan a házam,
A legalsó lépcsőfokon ülök és alkoholba mártom a lábam.
Mellettem a zátonyokon süllyedő házak,
A patkányok az éles sziklákon ölelkezve hánynak.
Integetnek, részegen invitálnak,
hogy csatlakozzak bátran...
...megragadok egy törölközőt és megszárítom a lábam.
Eltűnt egy csigolya, összedőlt a gerinc.
A koponyámmal macskakövek játszanak megint.
Lobogó nyakkendőm után nyúlok,
Fejem helyéről egy vérvörös szökőkutat fújok,
Szemeim a tömegre merednek,
Vércseppek csókolnak kezet, s a kövekre vezetnek,
Zuhanás közben intek a lemetszett fejeknek,
S az összeomlás szélén a többiek egy emberként követnek.
Kihűlt testüket le ne vágd!
Meztelen testükre ne adj ruhát!
Kik itt lógnak gyümölcsei a halálos bűnnek,
Talán, ha elül az ítélet pora, majd egyszer,
Ártatlannak tűnnek...
Ez állt a bitófán,
Mit ifjú szemeimmel láttam,
Mikor a holtak szemeiért,
Fekete ruhámban,
Megmerevedett testükre szálltam...
S ott volt a fehér Holló, fekete kabátjában,
Midőn én szörnyülködtem két kezem munkájában,
Fát ültettem, min emberek lógtak,
Kivájt szemeikkel méricskélve szinte reám szóltak:
Itt mindig akad egy szabad hurok...
...de mi történt, abba a hurokba én miért bújtam?
Csigolyám ropogására még egy lapot miért húztam?
Leszállt a ragyogó köd, s felszállt a por.
Mintha csak most szenvednék a kötélen,
úgy visszhangzik minden, levelek által suttogott sor:
Mert támaszt még viharokat egy nemesebb utókor.
Mi tovafújja, mi akadály, hogy az ártatlan lekerüljön a bitóról.
S regélnek majd a feketébe öltözött fehér Hollóról,
Ki megmutatta mit lát majd, ha más szemmel néz,
hogy felismeri az ács bűnét, ki bitófát emelt,
S a bűn gyümölcsének ártatlanokat nevelt...
Mert más szemmel néz majd egy nemesebb utókor.