Sose érdekelt mit éreznek, azok a szerencsétlenek, akiket a vesztőhelyre kísérnek. Legyenek jogosan elítéltek, vagy ártatlanok. A hóhér munkához elengedhetetlen, hogy az ember rideg tárgyilagossággal tekintsen a hivatására. Aki nem bírja idegekkel, az hamar beleroppan. Aki élvezi... Nos, aki élvezi az nagy valószínűséggel egy bizonyos idő után a bárd másik, élesebb vége alatt köt ki. Egy dolog azonban vitathatatlan: a hóhérok sosem maradnak munka nélkül.
Ma mégis nyugtalanul nyelem azokat a gombócokat, amiket ezek a párás nyári órák főznek nekem. A tárgyilagosság vezérfonala elszakadt. A kezem annyira remeg, hogy nem bírom megtartani a friss kútvízzel teli korsót. A feleségem – mert bizony akadnak olyan elvetemült asszonyok, akik egy ilyen mészárosra még emberként tudnak tekinteni – a félfának támaszkodva figyeli, ahogy a vállamon egyensúlyozom ezt a már-már kibírhatatlan terhet. Nem szól, csak némán bólint, majd hozzám lép és elveszi tőlem a korsót. Egy pillanatra bal mutatóujjával, melynek végéről hiányzik egy perc, végigsimítja a kézfejemet. Ez elég, ahhoz, hogy egy tovatűnő gondolatig elfordítson a szakadék szélétől. Annyira hálás vagyok. De mire viszonozhatnám ezt a talán kívülről jelentéktelennek tűnő, de annál sokkal töményebb gesztust, már el is tűnt a szobából. Tényleg hozzám lépett, vagy csak széthulló elmém egy újabb gunyoros ujjmozdulatát láttam? Mindenesetre a korsó eltűnt. Volt idő, amikor még borral töltöttem fel, hogy ünnepeljem egy zsarnok bukását, és egy barát jószerencséjét. Fordultak a szelek és fordult a mindent elemésztő futótűz iránya is. Füst kúszott be a fák közé, ebbe a kőerdőbe, amit szülővárosomnak – Cseppvárosnak – hívok. Hamvakat szórnak a madarak, s hajam rőtvörösből szürkébe süllyed.
Amint kilépek az utcára meghallom a kivégzés közeledtét jelző dobok gépies ütemeit. Lépteimet hozzájuk igazítom. Az emberek ünnepelve gyülekeznek a téren, kezeikben letépett láncaikat lengetve. Ahogy meglátnak szétnyílnak előttem, mint egy középen kihajtott könyv lapjai. Vastagon ölelnek, ezernyi szemük éjsötét tinta. Az üdvrivalgás kakofónia, szinte kedvem lenne visszamenekülni a szobám négy dohos fala közé. Pedig ez egy gyönyörű nap lehetne. A levegő a frissen nyíló réti virágok illatát hozza. A csöppnyi felhők, mint lomha birkák kúsznak az égen. Előttem szállnak. Én terelem őket, vagy ők vezetnek engem?
Mire gondolataimból visszatérek már fel is vonszoltam magam a vesztőhely lépcsőfokain. A bárdom a tönkön nyugszik. Új, tiszta, szűz. A kovácsmester erre a napra készítette. Hivalkodón túldíszített, ha ember lenne érezném, ahogy gőgösen lenéz rám. Alig hogy a kezembe veszem bömbölve, mint egy oroszlán, úgy tárja ki kapuit a királyi vár. És láncra verve ott jön Ő.
Szemében nincs harag, sem bűnbánat. Szenvtelenül tűri ahogy a pórnép kövekkel és nyálcsomókkal borítja. Fején vaskorona pihen, amit a tömlöcben apró szegekkel a koponyájába vertek. A fájdalma embertelen lehet, de arcizma sem rezdül. Talán nem is ember, talán tényleg az, aminek hiszi magát. Ahogy letérdel előttem és fejét a tönkőre hajtja sztoikusan a szemembe néz, de a hangja egy pillanatra megcsuklik. Talán végül tényleg ember marad?
- Az utolsó szó jogán mondanál valamit a királyodnak? – kérdezi.
- Sose voltál a királyom. De annak az egyszerű parasztgyereknek, aki egykoron bottal hadonászva hívott párbajra a földesúr lányai előtt, annak azt mondanám:
- Ég veled barátom.
Az idő végtelen óceánjában volt egy jelentéktelen, jéghideg pillanatcsepp, amikor a bárd megállt a levegőben.
Amikor láttam a sérült és halandó embert egy tébolyult isten álarca mögött.
Amikor remegő karokkal támasztottam a falaimat, mert megingott bennem a kötelesség.
Amikor...
Ennyi volt csupán, és a forrongó óceán vérhabos tajtékja elnyelte azt a pillanatot.